Hinni a csodákban

A navigációs rendszer csodálatos találmány. Főleg, ha távoli, ismeretlen tájakat indulunk el felfedezni. Hasznos segítőtársként kezelem. Soha nem mulasztanám el magammal vinni. Bejelölöm a kívánt úti célt és általában hallgatok is a tanácsaira. Azért fogalmaztam úgy, hogy általában, mert vakon rábízni magamat, azért nem lenne szerencsés. Már többször rajta kaptam, hogy nincs a helyzet magaslatán. Vitt már be zsákutcába és fordítottan egyirányúba is. A hegyi utak és a labirintus jellegű városok különösen nem az erősségei. Legutóbbi tévedése miatt enyhén szólva is neheztelek rá!

A köves utca - természetesen járda mentes - a szürke különböző árnyalataiba öltözött házsorok közzé szorítva, meredeken, kanyarogva lejtett. Biztosan azért ajánlotta a GPS ezt a megoldást, mert így rövidebb távot kell megtenni a szigetet a szárazfölddel összekötő hídig.

Már napok óta, reggelente amikor vásárolni indulok, kapom ezt az ajánlatot: "Száz méter után fordulj jobbra". Eddig még soha nem fogadtam szót. Bepillantottam a szűk, meredek utcába és úgy döntöttem, hogy inkább maradok a főúton, még akkor is, ha ez kerülőt jelent. Amikor először jártam itt, akkor egy kicsit izgi volt, hogy jó ötlet-e nem hallgatni a navigátorra. Később megnyugodva állapítottam meg, hogy a főút szinte száznyolcvan fokos fordulatot vesz és egyenesen lekanyarodik a tengerpartra, a már említett híd felé.

Ma reggel engedtem a csábításnak és vezetőm útmutatásai szerint letértem jobbra a keskeny, meredek utcába. Eleinte viszonylag elfogadható szélességű volt. Jött velem szemben lentről egy scooter és ha szorosan is, de elfért mellettem. Érdekes,  az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg egy autó is jöhetne az ellenkező irányból! Inkább megnyugvással töltött el az, hogy láttam néhány járművet az arra kialakított helyen, szorosan a ház falához tapadva.

Az első figyelmeztetés akkor ért, amikor a jobboldali tükröm összedörgölőzött egy alig kiálló ablakpárkánnyal. Ennek a fele sem tréfa, villant át az agyamon, és a jobban kezem ügyében lévő baloldali külső visszapillantót behajtottam. Ezután már sokkal lassabban, némi aggodalommal folytattam utamat.

Egy újabb karcolás és behúztam a kéziféket, kikapcsoltam a biztonsági övet, majd áthajolva behajtottam a másik tükröt is. Az alkalmi karcsúsítás, alig húsz méter távon jelentett némi biztonságot. És ekkor elérkeztem egy olyan helyre, ahol az utca nem kanyarodott, hanem szögben, elég jelentősen irányt váltott. Itt egy elágazást is felfedeztem, de az oly szűk sikátor volt, amely csak motoros közlekedést tett lehetővé. Egy férfi állt félre utamból és valamit mutatott, a baloldali ház falát ütögetve. Egy kicsit később, amikor már túlhaladtam azon a ponton, akkor értettem meg a figyelmeztetést. Azt jelentette, hogy a lehető legjobban közelítsem meg a falat és csak utána forduljak. Halk sercegés hallatszott a jobb oldalról. Tudtam, hogy a kocsim oldala az. Gyakorlatilag beszorultam a meredeken lejtő utcába!

Egy újabb scooter állt meg előttem. A rajta ülő férfi elnézett a járművem mindkét oldala mellett, majd a fejét rázva jelezte nekem, hogy ez nem fog menni. Lassan én is kezdtem felfogni a helyzet kétségbe ejtő voltát. Legalább abban bízhattam volna, hogy túljutván ezen az akadályon, a továbbiakban szabad az út! De ki tudja? Vissza manőverezni? Elég esélytelennek tűnik. Még lefelé is nagyon centizni kellett. Hát felfelé rükvercbe! Éreztem, ahogyan minden porcikámat elönti az izzadság. Megpróbáltam hátrébb mozdítani az autót. Kézifék, kuplung, hangos motorjáratás és sikerül visszamenni addig a pontig, amelyik meghatározó a fordulási szög tekintetében. Amennyire csak mertem, ráeresztettem a kocsit a baloldali ház falára, majd ütközésig tekertem a kormányt ellenkező irányba. Közben újabb scooteres érkezett és most már ketten csóválták a fejüket, jelezve nekem, hogy nincs esélyem.

Trogir, Island Ciovo 2011

Tanácstalanul járattam a motort. A motorosok megvonták a vállukat és visszafordultak, hogy egy másik úton haladhassanak tovább. Magamra maradtam egy ideig.

Van olyan segítőnk a világon, aki figyeli minden lépésünket és küldi az őrangyalt, ha segítségre szorulunk? Azt hiszem ezek azok a pillanatok, amikor az ember - ha eddig még nem tette, akkor ilyen alkalomkor, - hinni
kezdi a természet feletti erők létezését.

Az én őrangyalom egy idős bácsi képében érkezett. Ő is szemügyre vette az autóm mindkét oldalát, majd nyugalomra intett. Úgy tett, mint egy karmester, aki egy zenemű lassú, de nagyon hatásos részét vezényli. Az egyik pillanatban balra mutatott, a következő pillanatban a hüvelyk és mutató úja segítségével jelezte a fal és a kocsim közötti távolságot. Ahogyan centiről centire eresztettem az autót, ő hol balra, hol előre jelzett a kezével. Olyan manőverek voltak ezek, amelyekhez a mozgásteret a kormány mellett ülve képtelenség felmérni.

Elérkeztünk végül ahhoz a ponthoz, ahonnan a jobbra jelet is bekombinálta. Igyekeztem hajszálpontosan eljárni a jelzései szerint. Még néhány örökkévalónak tűnő perc, majd az idős bácsi arca mosolyra derült. Most már csak előre-előre jelzett a kezével. Félreállt egy kapubejáróba és búcsút intett. Én összetett, mintegy imára kulcsolt kézzel, köszöntem meg neki. Sikerült! Pár háznyi távolság és ott voltam Ciovo hídjánál.

Az élet szép. Ragyogóan süt a nap, forró a nyár. Szép, barnára sült, csinos lányok haladnak át nevetgélve a zebrán. Ez a nap akár olyan is lehetett volna, akár a többi. Miért nem volt mégsem az? És mégis miért lehetett jó a vége? Ki tudja? Vagy talán nincs is értelme  keresni ennek magyarázatát?

A Schober megdolgoztatott

Augusztus 21-én érkeztünk a Salzburgtól délre eső Abtenau városkába. Már az ideutazás előtt elterveztük, hogy egyhetes nyaralásunk alatt legalább egy közeli hegycsúcsot megmászunk. Bár a rendszeres testmozgás a hétköznapi életünkből sem hiányzik, azért a túrázás mindig kihívást jelent, mert más izmokat mozgat meg és jobban igénybe veszi a tüdőt, valamint a szívet. Ezért jó az, ha az első két három napon fokozatos bemelegítő túrákat teszünk és az igazi erőkifejtést igénylő csúcsmászást későbbre hagyjuk.


De ahogyan mondani szokás, ember tervez, Isten végez. A hegyekben a legnagyobb úr az időjárás. Megérkezésünkkor az előrejelzések azt mutatták, hogy a következő nap ígérkezik a legstabilabbnak az előttünk álló időszakban. Ez pedig azt is jelentette, hogy nincs mit tétovázni, hanem cselekedni kell. Egy kis térképészet és internetes kutatás után a Schober hegyre esett a választás. Eldöntöttük, hogy másnap nekivágunk.

Abtenau úgy 700 méteres magasságban fekszik a tengerszint fölött. Utunk első szakaszát egy felvonó kabinjában tettük meg.


A Karkogelhütte (1130m) sok túra útvonal kiindulópontja. Dél körül lehetett, amikor elhagytuk a menedékházat és egy viszonylag meredek erdei ösvényt követve haladtunk célunk felé. Az időjárás tökéletes volt. A magas fenyőfák lombjai között átszűrődő napsugarak nagyon barátságossá tették az erdőt. A huszonöt fokos hőmérsékletben még örültünk is, hogy a fák árnyékának védelme alatt kell kapaszkodni.

Az erdő olykor-olykor kisebb, buja zöld fűvel borított tisztásoknak engedte át a helyet Néha megálltunk egy korty vizet inni, kifújni magunkat, vagy megcsodálni egy-egy szép virágot. A csábítóan pompázó mérges gombák, vagy a szerényebb külsővel rendelkező ehető gombák, szintén okot adtak a megállásra legalább egy fotó erejéig.


Utunk következő pontja, a Gsengalmhütte (1447m) úgy másfél óra járásra volt. Ez a menedékház szintén számos turista ösvény kiinduló pontjának, vagy elágazásának a helyszíne. Innentől kezdve egy csörgedező vízerecske mellett kanyargott felfele az ösvény. A fenyőfák elmaradoztak és helyüket alacsonyabb cserjék vették át.


Az ösvény elhalad a Schober észak-nyugati függőleges sziklafala alatt és végül egy nyeregbe ér ki, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a környező hegyekre. Ez a terület magashegyi legelőként hasznosul. Az állatokat felhozzák ide tavasszal és itt maradnak egészen addig, amíg az első hó lehull.
 
Ösvényünk balra fordul és elhagyván a legelőt ismét sűrű cserjék között vezet, egy darabig lassan emelkedve, majd egy hirtelen fordulattal egyenesen a meredek hegyoldalnak feszülve. Ez már a déli oldal. A mászást a reánk tűző nap is megnehezíti. Néha meg kell állapítanom, hogy a szívem igencsak kalapál. Átküzdjük magunkat egy drótkötéllel biztosított szakaszon, amely haránt vezet felfelé egy biztonságosabb részhez.

Egyre gyakrabban nézem a magasságmérőt az órámon. Jó lenne már fent lenni! Minden kanyarulat után újabb kapaszkodó következik. A cserjék többnyire eltakarják a kilátást a fejünk fölött. Aztán egyszer csak nincs több cserje, csak apró fűvel borított hegyhát. És nincs tovább, a csúcson vagyunk.



Az égen egy felhő foszlány sincs. Nagyon szerencsések vagyunk. Körbe fotózzuk a tájat. Megcsodáljuk a szomszédos Dachstein hegység nyugati lejtőit, meredek sziklafalait és hófehér gleccsernyúlványait. Mi itt 1810 méteren vagyunk. Közel 700 méter szintkülönbséget tudtunk magunk után. Saját magunkhoz mérve nem olyan rossz. Igaz, hogy ennél kétszer nagyobb szintkülönbséget is megmásztunk már, de a körülmények mindig mások. Most és itt ezzel nagyon elégedettek vagyunk.


A visszaút sokszor nehezebb, mint a kapaszkodás. Elsősorban a forgókat és a térdet veszi nagyon igénybe. A lépésekkel is sokkal óvatosabbnak kell lenni, mert az ember könnyebben kibillen az egyensúlyából. Azért viszonylag gyorsan haladunk. Eldöntöttük, hogy addig nincs ebéd, amíg a nyereg alá nem érünk. Úgy délután fél négy felé járt az idő.


Minden a terv szerint történt. Egy forrás közelében alkalmas helyet kerestünk és letelepedtünk elfogyasztani a magunkkal hozott ebédet. Utána még jó lett volna egy kicsit kinyújtózni, de az idő már nagyon sürgetett. Az utolsó járat lefelé a hegyről este hat órakor indul. A felső menedékháznál egy jelző oszlopon két óra járásnyira értékelték valakik a felvonóhoz vezető utat. Ennyi időnk már nem volt, de bíztunk benne, hogy ennél jóval rövidebb idő alatt is megjárjuk.


Útközben egy keresztes vipera zökkentett ki nyugalmunkból. Elgondoltam mennyire örülhetünk annak, hogy még véletlenül sem kereszteztük egymás útját. Bizony könnyen előfordulhat, hogy kapaszkodás közben olyan helyre nyúlsz, ahol éppen egy kígyó sütkérezik. Most nem történt ilyesmi és mehetett mindenki a dolgára. Úgy másfél óra alatt leértünk. Kevéssel azután, már a billegő felvonóban ülve néztünk visszafelé a hegyre, amelyen jártunk.


Bemelegítésnek nem volt rossz, állapítottuk meg nevetve, bár a drótkötélpálya alján már alig bírtunk felállni.

Római képeslapok

Március elején Rómában még hűvösek az esték. A déli napsütésben lekerült rólunk a kabát, de most újból felvesszük és jobban alá is öltözünk.

Hétköznap van. A belvárosi utcák jóval csendesebbek, mint hétvégeken, amikor valósággal hömpölyög a tömeg. Azért a hangulat most is megvan. Keskeny sikátorok és terek váltogatják egymást. Szinte minden ház rejteget magában egy-egy vendéglőt, kávézót, pizzériát, vagy fagyizót. A mellékutcákban nincs járda. Egybefüggő kockakővel fedettek. A vendéglők előtt kicsi kerek, vagy négyszögletes asztalok, ízlésesen megterítve. Jobb helyeken melegítő gázlámpákkal fokozzák a komfort érzetet. Amikor elhaladunk egy-egy ilyen "fűtött terasz" mellett, nekünk is jól esik a szerte áradó meleg. Az emberek a Rómában most oly divatos sálaikba burkolózva, kicsit dideregve, de vidáman beszélgetnek.
Az asztalokon tésztafélék minden variációban, saláták, vörösbor. A pincér, ha nincs dolga, akkor kiáll az étlappal a vendéglő elé és udvariasan köszönti az arra járót. Bona sera - hangzik az ismerős olasz köszöntés. Annyit értek olaszul, hogy tudom vacsorához invitál.

Sokszor a magas épületek szinte összehajlanak a fejünk fölött. A telihold megvilágítja a az égen tovaúszó fehér bárányfelhőket. A Navona tér közelében egy színes ruhába öltözött terebélyes jósnő üldögél. Előtte egy táblára rajzolt tenyér reklámozza az általa kínált szolgáltatást. Nem lévén kliense, egy könyvet tart a kezében és egészen közel hajolva, úgy hogy az orra szinte beleér, elmélyülten tanulmányozza. Biztosan továbbképzi magát, - állapítjuk meg.

Az egyik vendéglő előtt egy szaxofonos férfi szórakoztatja a vacsoravendégeket. Nagyon szépen játszik. a dallamok sokáig elkísérnek bennünket.

A téren a lámpák fénye alatt festőművész bűvöli a közönségét. Sokan körbeállják. Valami hihetetlen gyorsasággal váltogatja a különböző színű festékszórókat. Ami egyszer már kezd valamilyen formát ölteni, az a másik pillanatban eltűnik egy újabb festék réteg alatt. A látszólag teljesen kaotikus alkotási folyamat bennünket is kíváncsivá tesz. Megállunk és figyeljük, hogy ebből mi fog kisülni. Végül egy ókori oszlopos panoráma kerekedik ki, holdvilágos éjszakába. A mű oda kerül a többi mellé és várja eljövendő gazdáját.

Az egyik lámpaoszlopnak dőlve bronz szoborfigura áll. Elég nehezen jövünk rá, hogy az valójában egy cowboynak öltözött széles karimájú kalapot viselő ember, aki szobrot játszik.

Tovább haladva újabb aranyos jelenetnek lehetünk tanúi. Valaki egy nagy lendülettel közlekedő férfi kővé meredt figuráját mutatja be. Nyakkendője hátracsapva a vállán, széles mosollyal, nevető tekintettel, előre lendített bal kézzel és hátramaradt, diplomata táskát markoló jobb kézzel, teljes mozdulatlanságban. Egy ideig várunk, hogy lássuk meddig bírja ezt a csöppet sem kényelmes pózt. Az emberek pénzt dobálnak a földön heverő kalapjába. Végül ő bírja tovább és mi tovább sétáltunk, időnként visszanézve, hátha változik a kép. Hát nem változik.

Portréfestők, karikaturisták, táska árusok sokasága népesíti be a környéket.

Barna bőrű fiatalember lép oda egy párhoz és rózsaszálat nyom a hölgy kezébe. Hiába tiltakoznak, a fiú integet, hogy csak tartsa meg nyugodtan, ajándék. A nőnek igen, de a kíséretében lévő férfitól már elvárja a fizetést. Némi hadonászás, majd a rózsa visszakerül a gazdájához és a kicsit erőszakos jelenetnek vége, a pár megkönnyebbülten távozik.

Egy bő szoknyás öregasszony közeledik nagy kosárral a feje tetején. A szememhez emelem a fényképező gépemet, hogy megörökítsem, mire ő irtózatos rikácsolásba kezd. Nem értem, hogy mit mond, de egyértelmű számomra, hogy nem mutat hajlandóságot a manöken szerepre. Amikor eltávolodik, még akkor is időnként hátra fordul az öklét rázva és szitkokat kiabálva, az arra járók nem kis derültsége közepette.

A rendőrök sötétkék díszes egyenruhája gyakran feltűnik. A járőröző autóik, motorbiciklijeik úgyszintén. Segítőkészek és nagyon barátságosak. A koldusokat úgy tűnik békén hagyják és nem igyekeznek őket eltávolítani. Minden esetre jelenlétük rendkívüli módon fokozza az ember biztonság érzetét.

Szerzetesek csoportja halad el sietve mellettünk. Földig érő világoskék ruhában, szandálban és mezítláb. Úgy látszik nekik más a hőérzetük.

A parlament előtt fotósok és filmesek hada várakozik valamilyen nagy emberre. A rend őrei itt is lépten-nyomon felfedezhetők, de a járókelőket mozgásukban nem korlátozzák. A nyugalmas kép azért azt sugallja számomra, hogy az esetleges rendbontókkal szemben azonnal fellépne a hatalom.

A közelben egy szökőkút. Itt nagyon erős a világítás. Egy három tagú filmes csoport egy csinos fiatal lányt szólít le. Kicsi szék van náluk és egy magassarkú cipő díszes selyempárnán. Látszik, hogy megpróbálják rávenni valamire a lányt. Rövid alkudozás után kötélnek áll. A párna a kockakőre kerül, arra pedig a hölgy lába az új cipővel. Fotózás következik, majd a csapat, mint aki jól végezte dolgát elégedetten távozik, hátrahagyva az alkalmi próbababát. Ez biztosan egy Hamupipőkés játék, állapítjuk meg. Keresik a hölgyet, akinek a leginkább a lábára illik a cipő.

A kirakatok elragadóak. Mindegyik egy-egy műalkotásnak is beillik. Gondos kezek munkáját, a készítők aprólékos, minden részletre kiterjedő figyelmét sejtetik a háttérben. Megállunk a Ferrari bemutató terme előtt és megcsodáljuk az autó költeményeket.

Behunyt szemmel kóstolgatjuk a szinte fekete színű csokifagylaltot benne sok-sok csokoládé darabkával. És miközben élvezzük a semmire sem hasonlító ízeket, megkondul egy közelben lévő templom harangja. Mintha azt ismételgetné csengő hangján, hogy Rómában élni jó.

Visszautasított ajánlat.

A Tiberis partján sétálunk. A járda mellett parkoló kocsisor. Az út csak annyira széles, hogy az álló járművek mellett még éppen lehet közlekedni. Fékcsikorgást hallunk, majd hangokat. Nagy nehezen rájövünk, hogy hozzánk beszélnek! Egy kocsi, - amelynek így utólag sem a színét sem a márkáját nem tudnám megmondani - állt le mellettünk. Azaz egy résnyi helyre kicsit beljebb húzódva a parkoló sávba. A lehúzott ablakon keresztül egy férfi integetett felénk, kezében Róma város térképével. Tudnánk-e segíteni, kérdezte olaszul.
-Egy benzin kutat keresek, folytatta. Jól öltözött, kedves valaki volt.
Tagadólag ráztam a fejem.
- Io sono no italiano - mondtam neki. Mosolyogva a az égnek emelte a karját és angolul felkiáltott:
- Micsoda város! Majd barátságosan megkérdezte:
- Beszéltek angolul?
- Tudunk egy keveset, válaszoltam. Majd tovább érdeklődött a felől, hogy honnan jöttünk.
- Magyarországról feleltem. Ekkor kitörő örömmel felkiáltott és idegen hangsúllyal megismételte:
- Áh, Magyarország! Csodálatos ország, - áradozott. - Onnan származik a feleségem. Budapesten ismerkedtünk meg.
_ Hát ez remek, mondtam - micsoda véletlen! Ekkor integetni kezdett, hogy lépjünk közelebb.
- Én a Vogh divatház menedzsere vagyok, - mondta titokzatosan. Elővett egy képes folyóiratot és lapozni kezdett benne, majd rámutatott néhány manöken fotójára.
- Ti alkatilag éppen ilyenek vagytok, - állapította meg. Bizonyára nem viszitek túlzásba az evést.
- Hát igyekszünk vigyázni a súlyunkra, - bólogattam egyetértőleg.
- Nézzétek mi van nálam, - mondta szenvedélyesen. És a mellette lévő ülésről elővett két átlátszó műanyagba csomagolt dzsekit.
- Nézzétek, fogjátok meg! Miután megsimogattuk a ruhadarabokat, megkérdezte:
- Na mit szóltok? Hát nem csodásak?
- Valóban azok - válaszoltunk. Bizonyára finom bőrből készültek.
Közben egy másik autó jött és nem fért el mellette. Hangos dudálással fejezte ki méltatlankodását, hogy elállták az útját. Emberünk újból az égnek emelte a karját.
- Micsoda város ez a Róma! Odébb hajtott egy kicsit, ahol több volt a hely, majd újból megállt és karját lengetve hívott bennünket.
- Gyertek közelebb, integetett, amikor újból utolértük.
- Figyeljetek, ezek a ruhák hét-nyolcszáz Eurót érnek egyenként. A cégünk promóciós kollekciójából valók. Ti annyira szimpatikusak vagytok nekem, hogy eldöntöttem nektek ajándékozom őket. Majd a kocsija műszerfalára mutatott.
- Látjátok, bajban vagyok, fogytán az üzemanyagom és nincs nálam pénz. Az ajándékért cserébe csupán annyit kérek tőletek, hogy adjatok némi pénzt, amivel benzint tudok vásárolni. Jó vásár nemde?
Ekkor egymásra néztünk és szavak nélkül is tudtuk, hogy ugyanaz a gyanú ébredt fel bennünk. Itt valami nincs rendben!
- Akkor áll a vásár? - kérdezte sürgető hangon. Akarjátok ezt a csodálatos ajándékot?
- Nem, - ráztam tagadólag a fejem. -Sajnáljuk.
- Jól van, ti tudjátok, - mondta, majd gázt adott és köszönés nélkül tovább hajtott.

Udvariatlanak voltunk? Nem értékeltük ezt a nagylelkű ajánlatot? Sosem fogjuk megtudni az igazat. Akkor éri veszteség az embert, amikor látszólag éppen nem éri? Vagy pontosan fordítva?
Ki-ki döntse el magában. A történet minden esetre sokáig lefoglalta gondolatainkat.

Róma képekben

Rómába visszatérni...

A Via del Corso a hétköznapokban Róma egyik forgalmas ütőerének számít, amely összeköti a Velence teret (Piazza Venezia) a város másik gigantikus terével a Piazza del Popolo-val (Nép tere).

A Velence teret úgy húszpercnyi kényelmes séta után érjük el. A fehér sisakos rendőrök, akik időnként kiállnak a tér közepére forgalmat irányítani, most a járdán beszélgetnek. Ragyogóan süt a nap és mi hunyorogva nézünk körül. Jobbról az 1464-ben befejezett, Pietro Barbo bíboros nevéhez fűződő Velence palota áll, amely az egyik legrégebbi reneszánsz stílusú polgári épület Rómában. A palota érdekessége többek között, hogy Benito Mussolini főhadiszállásként használta és ennek erkélyéről szólt az olasz néphez. Jelenleg múzeumként funkcionál, otthont adva olyan képzőművészeti alkotásoknak, mint szőnyegek, kora reneszánszbeli festmények és szobrok.

A tér szemközti oldalán (tőlünk balról), a Velence palota hasonmása a Palazzo Generali látható. Még egy további híres épülete van a térnek, éspedig a Palazzo Bonaparte. Bonaparte Napoleon édesanyjának, egészen az 1836-ban bekövetkezett haláláig lakhelyéül szolgált, VII Pius pápa jóvoltából, aki menedékjogot biztosított számára.

Végül, de nem utolsó sorban szemben előttünk magaslik a II. Vittorio Emanuele emlékmű. Olaszország első királyának dedikált építmény impozáns méretei ámulatba ejtik az ide látogatókat. Guiseppe Sacconi tervezte, és bár 1911-ben felavatták, a további kiegészítéseket is beleszámítva, negyven évig tartó munkálatok után végül 1935-ben fejezték be. Számos történelmi épület áldozatul esett, amikor teret kellett biztosítani ennek a fehér márványból készült alkotásnak. Az épületegyüttes központjában emelkedik Victor Emanuele 12 méter magas lovasszobra. Alatta pedig az előtérben az örök lánggal is jelzett Ismeretlen katona sírja, amelyet két díszegyenruhás fegyveres katona őriz.
A szobor mögött, enyhe ívet alkotva hatalmas oszlopok sorakoznak, mintegy jelképéül az olasz tartományoknak és az országban élő népeknek.

Ha itt jársz, akkor nem kerülheti el figyelmed Traianus római császár tiszteletére emelt oszlop sem. A 180 méter hosszan körbetekergő sáv 2000 darab vésett figurája a császár Daciai hadjáratát örökíti meg a második század elejéről.

Keskeny, éttermekkel, kávézókkal és divatáru üzletekkel tarkított keskeny utcákon közelítjük meg a Trevi kutat (Trevi Fountain).

Róma számos szökőkúttal büszkélkedhet, de mindezek közül vitathatatlan, hogy a Trevi a legszebb és a legnagyobb. A kút egy viszonylag kicsi, hasonló nevet viselő téren található, amely a nap szinte minden időszakában tömve van emberekkel. A kút hatalmas falként tornyosul a tér egyik oldalán. E fal közepén kőszobor, amely Neptunt, a tenger istenét ábrázolja. Hintóját két tengeri paripa húzza, amelyek közül az egyik nyugodt és engedelmes, a másik pedig makrancosan ágaskodó, szimbolizálva ezzel a tenger változó arcait. Neptun balján álló hölgy a bőséget, míg a jobbján elhelyezkedő pedig a tisztaságot képviseli. A kút előterében, a medencében összegyűlő víz magát a tengert jelképezi.

A monumentális barok műalkotás Bernini tervei alapján 1762-ben készült el.
A legenda szerint visszatér Rómába az, aki pénzt hajít a kútba. Az érmét a vállad felett kell átdobnod a kútnak hátat állva.


Szombat délután a Via del Corso-ra rá sem lehet ismerni. Az utcát teljes szélességében birtokukba veszik a sétáló járókelők. Valóságos hömpölygő emberáradat. Egyetlen járművel közlekedőknek a rendőrök (Carabinieri) számítanak, akik egyébként vigyázó tekintetükkel jelen vannak Róma minden forgalmas helyén.

A Velence tér irányába indulunk újból. A Piazza Colonna térhez érve balra fordulunk és követjük a sétáló sokaságot a Phanteon felé.

Wikipedia

A Spanyol lépcső

A Via Frattina párhuzamos a mi utcánkkal. Egy picit szélesebb és sokkal forgalmasabb.
Szinte kihagyás nélkül sorakoznak az üzletek. A figyelmesebb szemlélődőnek minden egyes kirakat esztétikai élményt jelent. Látszik, hogy a tulajdonosok a marketing teljes arzenálját bevetették az egyediség, a fantáziadús megjelenés, a figyelemfelkeltés és a csábítás érdekében. A kis üzletek az egyre markánsabb szakosodásukkal, a közvetlenségükkel, figyelmességükkel hatékonyan ellensúlyozni tudják a szupermarketek konkurenciáját.

A hőmérséklet ma is tizenöt Celsius fok. A bátrabbak már elfoglalják a vendéglők előtti terített asztalokat. Gyakran találkozhatunk az ajtóban álló vendéglőssel, aki udvariasan vacsorához invitál. A vörös rózsákat kínáló, vélhetően arab származású fiatalembereket sem könnyű lerázni. Egyszerűen a hölgy kezébe nyomják a virágot és természetesen elvárják az úrtól, hogy legyen gentleman és fizesse ki.

A Spanyol lépcső szokás szerint, most is zsúfolásig megtelt helybéliekkel és kirándulókkal.
Díszes egyenruhába öltözött gárdistákkal lehet fényképet készíteni. Mindenütt vidámság és nevetés. A hangulat lenyűgöző.

A Spanyol lépcső Európa leghosszabb, és legszélesebb kültéri lépcsőjének számít, 1717-ben épült. Állítólag azért Spanyol lépcső a neve, mert ma is itt található Spanyolország nagykövetsége. A lépcső tetejében az 1585-ben felszentelt Trinitá dei Monti templom található.

A szép freskókkal díszített templomban éppen egyházi szertartás van. Baloldalon földig érő fehér csuklyás ruhát viselő férfiak, míg a jobb oldalon ugyanígy felöltözött, fejkendőt is viselő nők állnak arccal az oltár felé . Lassú, gyönyörű dallamú énekük betölti körülöttünk a teret. Az egyik férfi füstölővel a kezében elindul a padsorok között, megáldva a jelenlévőket. Az emberek felállva fogadják. Majd az egyik nő válik ki a csoportból vékony égő gyertyát tartva a kezében, az oltárhoz lép és meggyújtja az ott elhelyezett többi gyertyát. A kórus imát mormol, majd újból felcsendül az ének. A pillanat megigéző.

A templom előtt található az Obelisco Sallustiano, Róma egyik egyiptomi obeliszkje. Az előtte húzódó kőkorlát mentén fényképező turisták sokasága. Alkonyodik. A Szent Péter Bazilika irányában a vörösen izzó napkorong lassan lebukik a házak mögött, átadva Róma fényeinek az uralmat.

Képek Rómából

Vakáció Rómában

Március elején már egészen kellemes idő van Rómában. A nappali 15 Celsius fok körüli hőmérséklet kedvez a hosszú sétáknak. És éjszaka is alig süllyed tíz fok alá.

A Via dela Vite egy keskeny, egyirányú, magas palotákkal övezett utca. A Via del Corso útról nyílik, és mondhatni, hogy a történelmi óváros szívében helyezkedik el. Róma legtöbb nevezetessége innen öt-tíz perc séta alatt elérhető.

Tegnap este, úgy tíz óra körül szálltunk le a város legnagyobb repülőterére Fiumicino -ban. Az út egy kicsit több mint másfél órát tartott. A Wizzair pilótája azt mondta, hogy erős szembe szél miatt "csak" 650 km/óra sebességgel tudunk haladni. Időnként jól megrázkódott a gép, de ezen kívül nem volt semmi probléma. Jó volt hátradőlni a székben és nem csinálni semmit. Az utóbbi napok intenzív internetes aktivitása elég sokat kivett belőlünk.

A reptéren előbb buszra kell szállni, az visz ki az épülethez. Ott nyilak és bőrönd ikonok mutatják az utat a csomag kiadó terem felé. Hosszú folyosók és lépcsők sorát követve, végül is eljutottunk a csomagjainkat szállító futószalagig. Ekkor, az előzőleg e-mailben megbeszéltek alapján, felhívtam telefonon Angelat, a római szállásunk házigazdáját. Azt javasolta, hogy szálljunk taxiba és egy háromnegyed óra múlva találkozunk a háznál. A Fiumicio repülőtér húsz kilométerre van Rómától. A légitársaság prospektusában az olvasható, hogy 40 Euró fix tarifáért lehet a városba jutni. Angéla szintén azt írta, úgyhogy mi próbáltuk ehhez tartani magunkat.

A taxik hosszú sorban állnak és csak mindig a soron következőre lehet felszállni. Amikor próbáltam előre egyezkedni az emberünkkel az ár tekintetében, akkor elég barátságtalanul hadonászott olasz módra és a saját nyelvén igyekezett értésünkre adni, hogy az árat a taxi órája határozza meg. Ha ötvenet fog mutatni, akkor annyi lesz. Nem fogadtuk el. Angolul mondtam neki, hogy mi fix tarifáról tudunk. Mérgesen legyintett, majd felvette a következő várakozó utasok egy csoportját. Újabb taxi, újabb próbálkozás. Itt sem aratott osztatlan lelkesedést a fix tarifás elméletünk, de végül is elfogadta. Megvárta, amíg az előtte lévő taxis - aki őt is tájékoztatta méltatlan igényünkről,- elhajt, majd beleegyezőn bólintott és már fogta is a legnagyobb csomagunkat, hogy a kocsiba tegye.

Szóval száguldottunk a Rómát övező "Circonvallazione" (Nagy körgyűrű) úton és elvonatkoztatva sofőrünk vakmerő előzéseitől, megcsodálhattuk a város esti fényeit. A taxi sofőr egy szót sem tudott angolul, úgyhogy nagy eszmecserét nem folytattunk. Úgy az út közepe felé még egyszer elkérte tőlem a térképet, amelyre bejegyeztem a címet és tanulmányozni kezdte, miközben úgy százharminccal közlekedtünk. Mondanom sem kell, hogy szükségét láttam annak, hogy megerősítsem magamban, hogy mi a sors kegyeltjei vagyunk és nem történhet semmi baj.

Az út vége még tartogatott egy kis meglepetést. Utcánkban egyirányú volt a forgalom. Mi pedig éppen az ellenkező végénél kötöttünk ki. Taxis barátunk rövid gondolkodás után nekilódult háttal a keskeny utcának. Ezt a vezetési stílust azt hiszem, hogy sokan megirigyelhetnék tőle. Végül is a reklámtáblák, a vendéglők előtt álló nagy virágládák, mind sértetlenül megúszták és mi megérkeztünk a ház elé, éppen Angélával egy időben. A taxi órája 45 Eurót mutatott. Szó nélkül kifizettük, amit emberünk látványosan megenyhülő arckifejezéssel fogadott.

Szállásunk minden igényt kielégítőnek mutatkozott. Felszerelt konyha, fürdőszoba, tágas nappali, internet hozzáférés, TV, DVD, fűtő-hűtő légkondi.

Másnap esős időre ébredtünk. Elindultam felfedező útra. Élelmiszer üzlet, pékség, hentes. Ezek álltak érdeklődésem középpontjában. Ezzel szemben a divatvilág egész tárháza felsorakozott előttem, meg-meg szakítva egy-egy étteremmel, kávézóval. Félóra erős gyaloglás után, úgy döntöttem, hogy csak megkérdezek valakit. Egy cipőboltos éppen az ajtó rácsot húzta fel, amikor hozzáléptem és minden olasz tudásomat bevetve érdeklődni kezdtem egy ABC után. Úgy látszik, hogy megértette, mert a karjával előre mutatott és azt mondta "Due sinistra". A jelzett irány eszembe juttatta, hogy valóban ez a szó azt jelenti, hogy balra. Innentől kezdve gyerekjátéknak tűnt a feladat. A szóban forgó utca nagyon keskeny volt, apró vendéglők és kávézók sorakoztak itt is. Semmi jelét nem láttam annak, hogy itt élelmiszer üzlet lenne. Amikor már éppen kezdtem teljesen elbizonytalanodni, akkor egy nagy kapuhoz értem, amely egyenesen az áhított üzletbe vezetett.

Egy egyénileg szervezett kirándulás logisztikája körülbelül itt ér véget. Jöhetnek a nagy séták! Minden háttér feltétel adott. Éljen Róma!

Képek Rómából