2010. augusztus 24., kedd

A Schober megdolgoztatott

Augusztus 21-én érkeztünk a Salzburgtól délre eső Abtenau városkába. Már az ideutazás előtt elterveztük, hogy egyhetes nyaralásunk alatt legalább egy közeli hegycsúcsot megmászunk. Bár a rendszeres testmozgás a hétköznapi életünkből sem hiányzik, azért a túrázás mindig kihívást jelent, mert más izmokat mozgat meg és jobban igénybe veszi a tüdőt, valamint a szívet. Ezért jó az, ha az első két három napon fokozatos bemelegítő túrákat teszünk és az igazi erőkifejtést igénylő csúcsmászást későbbre hagyjuk.


De ahogyan mondani szokás, ember tervez, Isten végez. A hegyekben a legnagyobb úr az időjárás. Megérkezésünkkor az előrejelzések azt mutatták, hogy a következő nap ígérkezik a legstabilabbnak az előttünk álló időszakban. Ez pedig azt is jelentette, hogy nincs mit tétovázni, hanem cselekedni kell. Egy kis térképészet és internetes kutatás után a Schober hegyre esett a választás. Eldöntöttük, hogy másnap nekivágunk.

Abtenau úgy 700 méteres magasságban fekszik a tengerszint fölött. Utunk első szakaszát egy felvonó kabinjában tettük meg.


A Karkogelhütte (1130m) sok túra útvonal kiindulópontja. Dél körül lehetett, amikor elhagytuk a menedékházat és egy viszonylag meredek erdei ösvényt követve haladtunk célunk felé. Az időjárás tökéletes volt. A magas fenyőfák lombjai között átszűrődő napsugarak nagyon barátságossá tették az erdőt. A huszonöt fokos hőmérsékletben még örültünk is, hogy a fák árnyékának védelme alatt kell kapaszkodni.

Az erdő olykor-olykor kisebb, buja zöld fűvel borított tisztásoknak engedte át a helyet Néha megálltunk egy korty vizet inni, kifújni magunkat, vagy megcsodálni egy-egy szép virágot. A csábítóan pompázó mérges gombák, vagy a szerényebb külsővel rendelkező ehető gombák, szintén okot adtak a megállásra legalább egy fotó erejéig.


Utunk következő pontja, a Gsengalmhütte (1447m) úgy másfél óra járásra volt. Ez a menedékház szintén számos turista ösvény kiinduló pontjának, vagy elágazásának a helyszíne. Innentől kezdve egy csörgedező vízerecske mellett kanyargott felfele az ösvény. A fenyőfák elmaradoztak és helyüket alacsonyabb cserjék vették át.


Az ösvény elhalad a Schober észak-nyugati függőleges sziklafala alatt és végül egy nyeregbe ér ki, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a környező hegyekre. Ez a terület magashegyi legelőként hasznosul. Az állatokat felhozzák ide tavasszal és itt maradnak egészen addig, amíg az első hó lehull.
 
Ösvényünk balra fordul és elhagyván a legelőt ismét sűrű cserjék között vezet, egy darabig lassan emelkedve, majd egy hirtelen fordulattal egyenesen a meredek hegyoldalnak feszülve. Ez már a déli oldal. A mászást a reánk tűző nap is megnehezíti. Néha meg kell állapítanom, hogy a szívem igencsak kalapál. Átküzdjük magunkat egy drótkötéllel biztosított szakaszon, amely haránt vezet felfelé egy biztonságosabb részhez.

Egyre gyakrabban nézem a magasságmérőt az órámon. Jó lenne már fent lenni! Minden kanyarulat után újabb kapaszkodó következik. A cserjék többnyire eltakarják a kilátást a fejünk fölött. Aztán egyszer csak nincs több cserje, csak apró fűvel borított hegyhát. És nincs tovább, a csúcson vagyunk.



Az égen egy felhő foszlány sincs. Nagyon szerencsések vagyunk. Körbe fotózzuk a tájat. Megcsodáljuk a szomszédos Dachstein hegység nyugati lejtőit, meredek sziklafalait és hófehér gleccsernyúlványait. Mi itt 1810 méteren vagyunk. Közel 700 méter szintkülönbséget tudtunk magunk után. Saját magunkhoz mérve nem olyan rossz. Igaz, hogy ennél kétszer nagyobb szintkülönbséget is megmásztunk már, de a körülmények mindig mások. Most és itt ezzel nagyon elégedettek vagyunk.


A visszaút sokszor nehezebb, mint a kapaszkodás. Elsősorban a forgókat és a térdet veszi nagyon igénybe. A lépésekkel is sokkal óvatosabbnak kell lenni, mert az ember könnyebben kibillen az egyensúlyából. Azért viszonylag gyorsan haladunk. Eldöntöttük, hogy addig nincs ebéd, amíg a nyereg alá nem érünk. Úgy délután fél négy felé járt az idő.


Minden a terv szerint történt. Egy forrás közelében alkalmas helyet kerestünk és letelepedtünk elfogyasztani a magunkkal hozott ebédet. Utána még jó lett volna egy kicsit kinyújtózni, de az idő már nagyon sürgetett. Az utolsó járat lefelé a hegyről este hat órakor indul. A felső menedékháznál egy jelző oszlopon két óra járásnyira értékelték valakik a felvonóhoz vezető utat. Ennyi időnk már nem volt, de bíztunk benne, hogy ennél jóval rövidebb idő alatt is megjárjuk.


Útközben egy keresztes vipera zökkentett ki nyugalmunkból. Elgondoltam mennyire örülhetünk annak, hogy még véletlenül sem kereszteztük egymás útját. Bizony könnyen előfordulhat, hogy kapaszkodás közben olyan helyre nyúlsz, ahol éppen egy kígyó sütkérezik. Most nem történt ilyesmi és mehetett mindenki a dolgára. Úgy másfél óra alatt leértünk. Kevéssel azután, már a billegő felvonóban ülve néztünk visszafelé a hegyre, amelyen jártunk.


Bemelegítésnek nem volt rossz, állapítottuk meg nevetve, bár a drótkötélpálya alján már alig bírtunk felállni.