A köves utca - természetesen járda mentes - a szürke különböző árnyalataiba öltözött házsorok közzé szorítva, meredeken, kanyarogva lejtett. Biztosan azért ajánlotta a GPS ezt a megoldást, mert így rövidebb távot kell megtenni a szigetet a szárazfölddel összekötő hídig.
Már napok óta, reggelente amikor vásárolni indulok, kapom ezt az ajánlatot: "Száz méter után fordulj jobbra". Eddig még soha nem fogadtam szót. Bepillantottam a szűk, meredek utcába és úgy döntöttem, hogy inkább maradok a főúton, még akkor is, ha ez kerülőt jelent. Amikor először jártam itt, akkor egy kicsit izgi volt, hogy jó ötlet-e nem hallgatni a navigátorra. Később megnyugodva állapítottam meg, hogy a főút szinte száznyolcvan fokos fordulatot vesz és egyenesen lekanyarodik a tengerpartra, a már említett híd felé.
Ma reggel engedtem a csábításnak és vezetőm útmutatásai szerint letértem jobbra a keskeny, meredek utcába. Eleinte viszonylag elfogadható szélességű volt. Jött velem szemben lentről egy scooter és ha szorosan is, de elfért mellettem. Érdekes, az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg egy autó is jöhetne az ellenkező irányból! Inkább megnyugvással töltött el az, hogy láttam néhány járművet az arra kialakított helyen, szorosan a ház falához tapadva.
Az első figyelmeztetés akkor ért, amikor a jobboldali tükröm összedörgölőzött egy alig kiálló ablakpárkánnyal. Ennek a fele sem tréfa, villant át az agyamon, és a jobban kezem ügyében lévő baloldali külső visszapillantót behajtottam. Ezután már sokkal lassabban, némi aggodalommal folytattam utamat.
Egy újabb karcolás és behúztam a kéziféket, kikapcsoltam a biztonsági övet, majd áthajolva behajtottam a másik tükröt is. Az alkalmi karcsúsítás, alig húsz méter távon jelentett némi biztonságot. És ekkor elérkeztem egy olyan helyre, ahol az utca nem kanyarodott, hanem szögben, elég jelentősen irányt váltott. Itt egy elágazást is felfedeztem, de az oly szűk sikátor volt, amely csak motoros közlekedést tett lehetővé. Egy férfi állt félre utamból és valamit mutatott, a baloldali ház falát ütögetve. Egy kicsit később, amikor már túlhaladtam azon a ponton, akkor értettem meg a figyelmeztetést. Azt jelentette, hogy a lehető legjobban közelítsem meg a falat és csak utána forduljak. Halk sercegés hallatszott a jobb oldalról. Tudtam, hogy a kocsim oldala az. Gyakorlatilag beszorultam a meredeken lejtő utcába!
Egy újabb scooter állt meg előttem. A rajta ülő férfi elnézett a járművem mindkét oldala mellett, majd a fejét rázva jelezte nekem, hogy ez nem fog menni. Lassan én is kezdtem felfogni a helyzet kétségbe ejtő voltát. Legalább abban bízhattam volna, hogy túljutván ezen az akadályon, a továbbiakban szabad az út! De ki tudja? Vissza manőverezni? Elég esélytelennek tűnik. Még lefelé is nagyon centizni kellett. Hát felfelé rükvercbe! Éreztem, ahogyan minden porcikámat elönti az izzadság. Megpróbáltam hátrébb mozdítani az autót. Kézifék, kuplung, hangos motorjáratás és sikerül visszamenni addig a pontig, amelyik meghatározó a fordulási szög tekintetében. Amennyire csak mertem, ráeresztettem a kocsit a baloldali ház falára, majd ütközésig tekertem a kormányt ellenkező irányba. Közben újabb scooteres érkezett és most már ketten csóválták a fejüket, jelezve nekem, hogy nincs esélyem.
 |
| Trogir, Island Ciovo 2011 |
Tanácstalanul járattam a motort. A motorosok megvonták a vállukat és visszafordultak, hogy egy másik úton haladhassanak tovább. Magamra maradtam egy ideig.
Van olyan segítőnk a világon, aki figyeli minden lépésünket és küldi az őrangyalt, ha segítségre szorulunk? Azt hiszem ezek azok a pillanatok, amikor az ember - ha eddig még nem tette, akkor ilyen alkalomkor, - hinni
kezdi a természet feletti erők létezését.
Az én őrangyalom egy idős bácsi képében érkezett. Ő is szemügyre vette az autóm mindkét oldalát, majd nyugalomra intett. Úgy tett, mint egy karmester, aki egy zenemű lassú, de nagyon hatásos részét vezényli. Az egyik pillanatban balra mutatott, a következő pillanatban a hüvelyk és mutató úja segítségével jelezte a fal és a kocsim közötti távolságot. Ahogyan centiről centire eresztettem az autót, ő hol balra, hol előre jelzett a kezével. Olyan manőverek voltak ezek, amelyekhez a mozgásteret a kormány mellett ülve képtelenség felmérni.
Elérkeztünk végül ahhoz a ponthoz, ahonnan a jobbra jelet is bekombinálta. Igyekeztem hajszálpontosan eljárni a jelzései szerint. Még néhány örökkévalónak tűnő perc, majd az idős bácsi arca mosolyra derült. Most már csak előre-előre jelzett a kezével. Félreállt egy kapubejáróba és búcsút intett. Én összetett, mintegy imára kulcsolt kézzel, köszöntem meg neki. Sikerült! Pár háznyi távolság és ott voltam Ciovo hídjánál.
Az élet szép. Ragyogóan süt a nap, forró a nyár. Szép, barnára sült, csinos lányok haladnak át nevetgélve a zebrán. Ez a nap akár olyan is lehetett volna, akár a többi. Miért nem volt mégsem az? És mégis miért lehetett jó a vége? Ki tudja? Vagy talán nincs is értelme keresni ennek magyarázatát?
